Nemzeti dal

Petőfi read the poem aloud on March 15 on the steps of the Hungarian National Museum in Budapest to a gathering crowd, who by the end were chanting the refrain as they began to march around the city, seizing the presses, liberating political prisoners, and declaring the end of Austrian rule.

Despite its ultimate defeat, the revolution initiated a chain of events that led to the autonomy of Hungary within the new Austro-Hungarian Empire in 1867.

Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ősapáink, Kik szabadon éltek-haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak.

Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete.

Fényesebb a láncnál a kard, Jobban ékesíti a kart, És mi mégis láncot hordtunk!

A magyar név megint szép lesz, Méltó régi nagy hiréhez; Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot!

Hol sírjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket.

Useless villain of a man, Who now, if need be, doesn't dare to die, Who values his pathetic life greater Than the honor of his homeland.